Ketten kellünk hozzá

Olvasóként belecsöppeni egy regénybe olyan, mintha egy vonaton ülnénk, amely robog az ismeretlenbe. Miközben forgatjuk a kezünkben a könyvet, pont annyit időzünk egy-egy állomáson, amíg az jólesik, és a legfontosabb, hogy valamit magunkkal viszünk a műből. Szerzőként mindez másként működik.

Isten súg, s én hallgatom.

Valahogy így tudom megfogalmazni azt az állapotot, mikor a kezem alatt szövődik a történet. Ilyenkor jön egy érzés, suhanok tova a szavakon, új világok, ismerős ismeretlenek bukkannak fel a képzeletemben, kiket életre keltek vagy örökre elhallgattatok.
Egyszóval valamit átadok, ami nem olyan egyszerű folyamat. Előfordul, hogy nem jutok le a mélybe, hiába szorongatom a regény vázlatát, – tisztában vagyok vele, honnan, hová szeretnék eljutni, – órákra az állomáson ragadok.
Most is ezt érzem.
A történet megállt, a szereplők elhallgattak, és csak önmagam vagyok. Viszont egyedül nem megy. Kell a kapocs, amely által lélek költözik a sorokba. Most nyernek igazán értelmet számomra Krúdy Gyula szavai:

„Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés.
Én csak elkezdhetem.”

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.