Lélekvas

Élt egyszer egy hegedűkészítő, aki bármilyen fát szóra tudott bírni. Messzi tájakról érkeztek hozzá a zenészek, hogy a falusi vigadalmakban megcsorbult hangszereiket, a vad művek alatt elpattant húrokat az ő gondjaira bízzák. Nem volt az a kettétört gordonka, megrepedt brácsa, amibe ne tudott volna új életet lehelni.

De azt kevesen tudták róla, hogy késő éjjeleken, mikor a telihold elakarta nyelni a sötétet, a hegedűkészítő a műhelyében üldögélve, egy kényes hangszeren dolgozott.
Évek óta próbálta megjavítani az összetört részeit, amelyeket az idő még apróbb darabokra hasított.
Végül azon az estén, minden részlet a helyére került.
A domborúra gyalult jávorfahátlap, a feszes húrok a keze munkáját dicsérték, csak úgy, mint a hangszer lakkruhája. Északi tengerből kihalászott borostyán szemeket oldott fel lenolajban, és azzal mázolta be a hegedű karcsú testét. Mikor a fényes réteg megszáradt, fogta minden vonós hangszer lelkét, a fenyőfahengerecskét, és a lélekvassal behelyezte a testbe.
A hegedűkészítő elégedetten forgatta kezében a művét, majd feltápászkodott a sámliról, és finoman megszólaltatta az addig élettelen fát.
A vonó vékony szálai olyan lágyan értek a húrokhoz, mint az első csókra nyíló ajkak, vagy a tavaszi harmat a virágok bársony szirmán.
A dallam pedig lassan betöltötte az aprócska műhely zugait, és egy pillanatra összeforrasztott egy meghasadt szívet.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.