Hetedik fejezet

Szürke homály lebegett a város felett, és az eső egyre nagyobb cseppekben folyt végig a villamos ablakán. Örvények, mint néma sikolyok tátogtak a Duna felszínén, mintha a folyó szólni szeretne, de a szavait magával ragadja a lefelé húzó víztömeg. Beleborzongtam a látványba.
Akárhányszor haladtam át a Duna felett, a város mindig tükröt tartott elém; hol a folyó, hol a budai hegyek suttogtak titkokat. A titkokkal pedig jobb vigyázni, mert észrevétlenül szakítanak szét kötelékeket, és ülepednek le az emberben.
Ha mást nem, azt egyre világosabban láttam, mekkora szükségem van az őszinteségre, ahogyan anyámnak is szüksége volt rá.
Sokáig azt hittem, nagyszerű életet élt; a szakmai sikerei, a boldog házassága miatt piedesztálra állítottam. Ezért még jobban haragudtam rá, amiért itt hagyott minket. Viszont egy valamiben tévedtem. A végsőkig küzdött. Erre apám vezetett rá, akivel a katasztrófába torkolló vacsora után, éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Pontosabban ő beszélt, én lélegzetvisszafojtva hallgattam.

Tudott a festmény létezéséről, sőt ott volt, amikor anya öt évvel ezelőtt hazacipelte az alkotást.- Emlékszem, akkor tudtuk meg, hogy beteg. Annyira zaklatott volt, hogy egész délután a várost járta, majd haza állított a festménnyel. Én sem hittem a szememnek. Nagyon hasonlított rád a nő a képen.
Amikor megkérdeztem, miért nem szóltak nekem, apám a halántékát dörzsölte.
– Nem is tudom. Nekem a kezelések körül járt az agyam, csak arra tudtam gondolni, hogy meggyógyuljon. Én vittem el a képet Nagymarosra, mert láttam, mennyire felzaklatja. Szörnyen haragudott a nagyanyádra, és azt hiszem, magára is, amiért nem erőltette jobban a kérdezősködést. A nagyanyád a rajongásig szerette, de egyvalamihez nagyon értett, a hallgatáshoz. Anyukád hiába próbálta meggyőzni magát arról, hogy nem érdekli az apja kiléte, láttam rajta, mennyire bántja a dolog. Azt hiszem, a festmény felbukkanása volt az utolsó csepp a pohárban. Nem akartam, hogy még ez miatt is szenvedjen.
Apám szavait újra és újra lejátszottam a fejemben, és minden egyes alkalommal egyre tisztábban láttam a repedéseket a falon.

Mire a leszálltam a villamosról, az eső megállás nélkül zuhogott. Pocsolyákat kerülgetve, kezemet a fejem fölé tartva siettem át a zebrán.
Mivel nem tudtam visszaforgatni az idő kerekét, – hogy feloldjam a családom hallgatását, – egy dolgot tehettem csupán. Helyettük is megszólalok.
Ezért hétfőn délben, csurom vizesen, vacogva álltam egy bizonyos bérház kapujában, hogy bocsánatot kérjek egy bizonyos férfitól. Azonban hiába csöngettem, senki nem szólt bele a kaputelefonba. Előhúztam a telefonomat a kabátom zsebéből, az ajkamat harapdálva hívást indítottam.
Nem vette fel.
Halk szitkozódás közben elraktam a mobilt, és a hideg ujjaimat tördelve a következő lépésen járt az agyam. Ekkor beugrott! Miklós említette, hogy gyakran ebédel abban a kávézóban, ahol találkoztunk.
Reménykedve, hogy ott találom, kiléptem az esőbe, és átrohantam az út másik oldalára.
Mint egy űzött vad, úgy téptem fel a kávézó ajtaját. A hajamból csöpögött a víz, a ballonkabátomon hatalmas sötét foltok éktelenkedtek. A pultban álló lány kérdő pillantásokat vetett felém, de mit sem törődve vele, a szemem végigfutott a békésen ebédelő vendégek arcán.


Az egyik ablak melletti asztalnál ült. Elmélyülten olvasott, szőke fürtjei a szemébe lógtak. Ahogy megpillantottam a tenyerem leizzadt, a szívem a fülemben dobogott.
Nem tudom, meddig állhattam ott sután, de egyszer csak felnézett, és találkozott a tekintetünk.
Vettem egy mély levegőt, majd megemberelve magam oda sétáltam az asztalához.
– Szia – szuszakoltam ki magamból a levegőt.
Összecsukta a könyvét, csodálkozva végigmért.
– Tiszta víz vagy.
A fülem mögé tűrtem egy összetapadt tincset.
– Figyelj. Megértem, ha haragszol rám és soha többé nem akarsz találkozni. Minden okod megvan rá. Nem kellett volna, úgy beszélnem veled, nem érdemelted meg. Nem is neked szólt, te csak segíteni akartál. Segítettél is. Tényleg menekültem valami elől, de többé nem fogok. Szóval, azt akarom kinyögni, hogy ne haragudj, amiért egy idióta voltam. Őszintén sajnálom.
A monológom befejeztével menni készültem, amikor nyugodt hangon megszólalt.
– Nem haragszom.
Lassan ki tolta maga alól a széket, majd mellém lépett, hogy lesegítse rólam az átázott kabátot. Ezt követően kibújt a kardigánjából, a hátamra terítette a ruhadarabot, amelynek puha kötései közé szappan és virágillat keveredett. Magamba lélegeztem az illatot, amitől a szívverésem lelassult, didergő lábaimat melegség járta át.
Lerogytam az egyik székre.
Kérdőn fürkésztem az arcát, de semmit nem tudtam leolvasni róla. Pár percig üldögéltünk a másik csendjében, majd Miklós a hallgatás ködét feloszlatva, rendelt egy forró levest.
– Nem akarom, hogy megfázz – mondta, mikor a pincér lerakta elém a tányért.
Pironkodva megköszöntem, és zavaromban elkaptam a tekintetem.

A kávézó ablakát egyre verte az eső, az elhaladó autók kerekre felcsapta a járdára az esővizet. Egy lila esőkabátos nő épp időben félreugrott, mielőtt leterítették a hullámok.
– Szeretem az őszt – virultam a jelenetet látva.
– Ősszel lehet a legjobbakat kirándulni. Mikor apám bírta az iramot, rengeteget kóvályogtunk az őszi erdőkben.
– Már nem?
– Nincsen túl jó passzban az öreg. Szerencsére arra van energiája, hogy anyámat ugrassa.
– Ez ismerős. Bár apámból nem néznéd ki, hogy humoros ember, de anya jelenlétében egészen kivirult.
Egy lélegzetvételnyi szünet után hozzátettem.
– Szerintem, kedvelne téged.
– Apukád? – derült fel az arca.
– Igen, csípi a művészlelkeket.
– Én művészlélek vagyok?
– Kérlek – húztam fel gúnyosan a szemöldököm – Hallod te magad kívülről?
– Nem én elemeztem végig egy festményt.
– Az más. Azok a dolgok megtanulhatók. Technikák, amiket el lehet sajátítani, gyakorolhatod őket, de attól még nem válsz művésszé.
– Hanem?
Ahhoz képest, hogy pár órával azelőtt azt gondoltam, soha többé nem áll velem szóba, meghitt beszélgetésbe elegyedtünk.
– Anya sokat emlegette nekem a kapcsot.
– Kapcsot?
– Aha, a nagyfőnökkel – mutattam felfelé.
– Szerinte az a művészlélek, aki Istennel, a világgal, univerzummal – nevezzük akárhogy – áll kapcsolatban. Ehhez nem kell feltétlenül kreatív dolgokkal foglalkozz, a művészet egy eszköz, amin keresztül átadhatod az üzenetet.
– Anyukád bölcs volt.
– Igen, az volt.
Kicsit ízlelgettem a számban a múlt időt, ami összekeveredett a leves sós ízével. Máskor anya gondolatától elnehezedett a mellkasom, de abban a percben, nem éreztem a nyomást. Helyette nyugalmat éreztem. Lehet Miklós társasága miatt, de az is előfordulhat, hogy valami megváltozott bennem. Talán néhány érzés olyan, mint a kerti bokron átszűrődő napfény, halványan pettyesedik a ház küszöbén, majd a következő pillanatban bebocsátást nyer annak ajtaján.
– Még itt van kép? – kérdeztem.
– Igen, néhány hétig még itt lesznek a festmények.
– És utána?
– Nem tudom.
Beletemetkezve a gondolatimba, egyre gyorsabban kavargattam a levest. Figyeltem, hogy a felszínén úszó zsírcseppek, a kanál mentén körökbe rendeződnek, és csak úgy, mint a dunai örvények az igazságot, a leves elnyelni a gyöngyöket.
– Tegyük fel, ha ki szeretném deríteni, ki a nő a képen, hogy kezdjek neki?
Miklós szeme felcsillant.
– Tegyük fel, hogy ismersz egy éles eszű, elszánt családfakutatót, aki szívesen segít neked. Ő első körben bekérne tőled minden infót a felmenőidről.
– Segítenél?
– Miért ne tenném?
– Nem tudok fizetni.
– Muszáj leszel. Máskülönben úgy jön le a dolog, csak azért segítek, hogy minél több időt töltsünk együtt.
A válasza hallatán, határozottan elmúlt a testemből a vacogás, helyét egy minden porcikámat átjáró bizsergető érzés járta át. Ez az érzés emlékeztetett az újrakezdésre, arra az édes lebegésre, mikor minden fényben fürdik.
– Az anyai ágat szeretném átlátni – élénkült fel a hangom.
– Biztos? Apukád oldaláról nem lehet?
A fejemet ingattam. Apám és a szülei sehogy sem illetek bele a képbe. Habár őket sem ismertem, apa rengeteget mesélt róluk, oda és vissza tudta a családja történetét, akiket nem egy fényképen láttam. Senki nem hasonlított rám.
– Lehet furán hangzik, de van egy megérzésem, hogy anya üzent a képpel. Tudom hülyeség.
– Egyáltalán nem az.
Ekkor vettem egy mély levegőt, és mesélni kezdtem Nagymarosról, anya és Róza mama kapcsolatáról, a különös véletlenekről, hogy pont az utamba került a kép. Mire a leves végére értem anyám betegsége is szóba került.
– Sokan akkor kezdenek el vágyni az őszinteségre, mikor szembesülnek a halandósággal. Anyukád biztosan félt, hogy nem tudja meg az igazat, mielőtt…
– Mielőtt elmegy.
Miklós a homlokát ráncolva közelebb hajolt hozzám.
– Anna, ugye tudod, megvan rá az esély, hogy a hasonlóság puszta véletlen? 
– Tudom, de ez már nem csak a képről szól.
– Rendben. A dédszüleid nyomán el tudok indulni. Mit is mondtál, hogy hívták őket?
– Szegőfi Antal és Szegőfi Ilona. Nagymaroson születtek, ott is lettek eltemetve.
– Utánuk nézek, de egy feltétellel. Elfogadod az esernyőmet, nekem van másik az irodában.
Elmosolyodtam. Belementem az egyességbe.

Az utcára kilépve összehúztam magamon a kabátot. A levegő lehűlt, az eső finoman szemerkélt, hangja összemosódott az autók robajával.
Egymáshoz húzódva, egy esernyő alatt baktattunk az iroda felé vezető úton. Mivel nem akartam, hogy Miklós megázzon, az tűnt a legjobb megoldásnak, ha elkísérem. Szó sem volt arról, hogy nem akartam még elköszönni.
– Mit szólnál ahhoz, ha hétvégén visszaadnám az esernyőd? Mégiscsak a tiéd.
– Neked adom. Viszont kérem vissza a kardigánom – mutatott a kabátom alól kikandikáló felsőre.
– Ne haragudj, teljesen elfelejtettem!
– Ennek csak örülök. 
Piromkodva makogtam valamit a feledékenységről, hogy mostanában sok minden kimegy a fejemből, ami a cikkek leadási határideje tekintetében bosszantó dolog. Láttam rajta, hogy alig bírta visszatartani a vigyorgást, és titokban milyen jót derült a lányos zavaromon.
Okosabbnak véltem, ha hallgatok, nem rontom el felesleges fecsegéssel a pillanatot. Az ember agya folyton kattog valamin, mániákusan ki akarja tölteni a szavak nélküli űrt, mintha feloldozást keresne a gondolatai alól. Mellette kezdtem megérteni, hogy a csend az igazi feloldozás.
Az irodához érve, Miklós beütötte a kapukódot és lassan benyomta az ajtót.
– Ami a hétvégét illeti, lenne kedved kirándulni? – nézett rám.
– Igen, de előre szólok, borzalmas a koordinációs képességem. Komolyan, álló helyzetben is el tudok esni.
– Ne aggódj. Ott leszek, hogy elkapjalak.
Belépett a kapun.
– Akkor hétvégén találkozunk. Még hívlak – mondta.
Ahogy az alakját elnyelte a félhomályos gang, rájöttem, mind egy esernyő alatt sétálunk.
Ha szerencsések vagyunk, földre tapadt falevelek őrzik lépteink.

1990 júliusa, Nagymaros

Sirályok, mint égi vitorlások, szárnyukat kifeszítve köröznek a Duna felett. A víz tetején uszadékfa sodródik, ágira alá szállnak a madarak. Megpihennek rajta, majd hófehér testükkel elrugaszkodva, újra az égbolt vizét szelik.
Egy fiatal lány megbabonázva nézi a folyót, csodálkozik annak erején. Hogyan képes egy ekkora fát magával sodorni? Az anyja minden bizonnyal legyintene, hogy ez az élet rendje, vagy valami hasonlóval állna elő. Romantikus gondolat, miszerint a szerelem is így sodorja magával az embert, és ki tudja, milyen partra veti, csupán ostoba képzelgés. Azonban most egyedül van, a saját gondolataival, nincsen ki ítélkezne felette.
Különben is, miért baj az, ha az ember ábrándozik? Vele sokszor előfordul, hogy mikor álmodozik, a valóság hirtelen értelmet nyer. Alkotás közben is valami hasonlót érez. Mikor az ecset hegyét a festékbe mártja, az élet kinyílik, a látszólag egyszerű dolgok megtelnek jelentéssel. Mint a csóknál. Igen, festeni egészen olyan, mintha csókolózna az ember. Ahogy a vásznat lassú mozdulatokkal megsimítja, szerelemmel telik meg az anyag.
Bárcsak az anyja is megértené. Hiszen ő maga az első perctől kezdve tudja, hogy ez a férfi más. Amint belépett az étterem ajtaján, és megpillantotta, magával ragadta az édes bizsergés.
A pincérnek is rögtön megakadt rajta a tekintete. Az ilyesmit a női ösztön rögtön megérzi. A szem csillogását nem lehet elrejteni, az elárulja az embert. Na, meg egy konkrét randevú meghívás is reménykedésre adhat okot.
– Megkérdezhetem a neved?
– Júlia.
– Júlia, holnap találkoznál velem?
– Akár.
A tudattól, hogy holnap újra láthatja őt, egyre izgatottabbá vált. Az anyjának majd kitalál valami hihető ürügyet, hogy valamelyik pesti barátnőjével találkozik, esetleg antikváriumba megy. Különben is, az anya meg igazán túl léphetne a sértettségén. Egyszerűen nem fér a fejébe, miért viselkedik így. Nem minden pasas olyan, mint az ő sosem látott apja.
– Egyedül születsz, egyedül halsz. Nincs más, csak te.Nem anya, az nem lehet! Mégis mi van közte azzal a kesze-kusza dologgal, amit életnek neveznek? Azt is egyedül kell végig csinálni?

A fát messze sodorta az áramlat, szikár teste egészen eggyé olvadt a hullámokkal.
Ahogy nézte az egyre távolodó uszadékot, azon merengett, milyen könnyen hallgatásba tudja magát űzni az, aki fél. Mi több, hogy lehet attól félni, ami elmúlt? Azzal kell törődni, ami még lehet. Ő is ezt teszi. Többé nem hozza fel a múltat, nem kérdez, nem kíváncsiskodik. Elkezdi élni a saját életét, tele színekkel és álmodozással.
Már látja is magát idős korában, amint körül ugrálják az unokái, és a férjével kéz a kézben ülnek a tornácon. Látod, anya, milyen szép lesz minden! Ki tudja, lehet ez a kedves szemű pincér lesz a férje. Ki tudja? Semmit nem lehet előre tudni. Pont ez a jó benne.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.