Ketten kellünk hozzá

Olvasóként belecsöppeni egy regénybe olyan, mintha egy vonaton ülnénk, amely robog az ismeretlenbe. Miközben forgatjuk a kezünkben a könyvet, pont annyit időzünk egy-egy állomáson, amíg az jólesik, és a legfontosabb, hogy valamit magunkkal viszünk a műből. Szerzőként mindez másként működik. Isten súg, s én hallgatom. Valahogy így tudom megfogalmazni azt az állapotot, mikor a kezem

A szív dallama

Az írás nem az első leütéssel kezdődik és nem a mondatok megformázásával, hanem az odafigyeléssel. Elég egy elcsípett pillanat, egy üres perc, amit úgy töltenek ki az érzések, mint az áramló zene a teret. Szavak helyett, egy alig hallható dallam munkálkodik a lélekben, amely sokszor annyira halk, hogy elveszhet a dübörgő gondolatok között. Mert az

Hétköznapok gyöngysora

Néha elfeledem, hogy azok a pillanatok a legszebbek, amelyeket átitat az örökkévaló. Kávét inni napsütésben, macska dorombolásra elbóbiskolni egy esős hétköznap este. Olyan percek ezek, amelyek már-már túl egyszerűnek tűnhetnek, és mégis, legszívesebben ezeket a pillanatokat fűzném fel egy gyöngysorra. Mert jártam én már messzi országokban, káprázatos épületekben, de sehol nem találtam igazán a helyem.

Lélekvas

Élt egyszer egy hegedűkészítő, aki bármilyen fát szóra tudott bírni. Messzi tájakról érkeztek hozzá a zenészek, hogy a falusi vigadalmakban megcsorbult hangszereiket, a vad művek alatt elpattant húrokat az ő gondjaira bízzák. Nem volt az a kettétört gordonka, megrepedt brácsa, amibe ne tudott volna új életet lehelni. De azt kevesen tudták róla, hogy késő éjjeleken,

Nyomot hagyni

Nyomot hagyni. Végtére is mindannyian erre vágyunk. Hagyni valamit magunk után a világban, miután köddé válunk. Hogy évekkel később, valaki ránk gondoljon az első decemberi hóesést nézve, és elsuttogja az álmainkat. Vagy csak jussunk eszébe. Emlékezzen. Meséljen rólunk másoknak, hogy milyen makacsok, viccesek és bátrak voltunk, mennyire hittünk, szerettünk, rajongtunk valakiért vagy valamiért, valami fontosért.

Több, mint tömjén

Ha Istenre gondolok nem tömjén illatú szentmisék jutnak az eszembe, hanem egy júliusi délután, amikor a hőség az utcákon kóválygott.Éppen hazafelé tartottam, a nyár két tenyere közé fogta az arcomat, s homlokomra fénylő cseppeket rajzolt.Lomhán lépkedtem a napsütötte járdán, minek jobb oldalán tekintélyes panelrengeteg, bal oldalán buja lombkoronájú fák sorakoztak. Szinte hallottam a levelek sóhaját,

A jelen fátyla

Jó volna visszamenni az időben, és beleülni egy-egy múlt lepte pillanatba. Még egyszer átélni, nagyokat nyújtózni benne, mintha a nagyapánk olajosra kopott karosszékébe fészkelnénk bele magunkat. Nem kérdezni, nem kutatni, csak hagyni, hogy újra megtörténjen. Viszont az idő nagy kópé, nem jár velünk visszafelé, s a pillanatok a múltba ragadnak, a vibráló képek megkopnak, az

Reggeli szertartás

Magdika a férje halála óta minden reggel pontban öt órakor kelt. Magára öltötte a köntösét, kicsoszogott a hűvös konyhába és feltette a tűzhelyre a teavizet. Mielőtt a víz forrni kezdett, gondosan megterített, májfoltos kezével végigsimított a fehér abroszon, eligazította a tányérokat. A következő pillanatban befordult a spájzba, a szemközti polcról leemelte az aprósüteményes dobozt, ki

Fénnyé változom

Porból vagy és porrá leszel. De én imádságos estéken, mikor a párnámra lehajtom fejem, azt kívánom, hogy bárcsak fény lehetnék, mindennél ragyogóbb, mindenen áthatoló fény. Nekem nincsen a mélyben maradásom. Hiába mossák át testem szelíd záporok, sarjadzik fölöttem a zsenge fű, forgatja fel lényem a késő őszi vetés, a kapák hosszú éle, az utolsó porszemig

Minden zápor mesél nekünk

Minden zápor mesél nekünk. Én is magamban őrzőm a szemerkélő reggelek, zivataros délutánok, mintha dézsából öntenék esték történeteit. Gyakran felidézem őket magamban, főleg azokon a borongós napokon, mikor a megoldások híján, a kopogó eső lépteit hallgatom. A mai pont egy ilyen nap. Nekem pedig eszembe jutott egy régi történet. Elmesélem neked. Az eső megállás nélkül