Nyomot hagyni

Nyomot hagyni. Végtére is mindannyian erre vágyunk. Hagyni valamit magunk után a világban, miután köddé válunk. Hogy évekkel később, valaki ránk gondoljon az első decemberi hóesést nézve, és elsuttogja az álmainkat. Vagy csak jussunk eszébe. Emlékezzen. Meséljen rólunk másoknak, hogy milyen makacsok, viccesek és bátrak voltunk, mennyire hittünk, szerettünk, rajongtunk valakiért vagy valamiért, valami fontosért.

Több, mint tömjén

Ha Istenre gondolok nem tömjén illatú szentmisék jutnak az eszembe, hanem egy júliusi délután, amikor a hőség az utcákon kóválygott.Éppen hazafelé tartottam, a nyár két tenyere közé fogta az arcomat, s homlokomra fénylő cseppeket rajzolt.Lomhán lépkedtem a napsütötte járdán, minek jobb oldalán tekintélyes panelrengeteg, bal oldalán buja lombkoronájú fák sorakoztak. Szinte hallottam a levelek sóhaját,

A jelen fátyla

Jó volna visszamenni az időben, és beleülni egy-egy múlt lepte pillanatba. Még egyszer átélni, nagyokat nyújtózni benne, mintha a nagyapánk olajosra kopott karosszékébe fészkelnénk bele magunkat. Nem kérdezni, nem kutatni, csak hagyni, hogy újra megtörténjen. Viszont az idő nagy kópé, nem jár velünk visszafelé, s a pillanatok a múltba ragadnak, a vibráló képek megkopnak, az

Reggeli szertartás

Magdika a férje halála óta minden reggel pontban öt órakor kelt. Magára öltötte a köntösét, kicsoszogott a hűvös konyhába és feltette a tűzhelyre a teavizet. Mielőtt a víz forrni kezdett, gondosan megterített, májfoltos kezével végigsimított a fehér abroszon, eligazította a tányérokat. A következő pillanatban befordult a spájzba, a szemközti polcról leemelte az aprósüteményes dobozt, ki

Fénnyé változom

Porból vagy és porrá leszel. De én imádságos estéken, mikor a párnámra lehajtom fejem, azt kívánom, hogy bárcsak fény lehetnék, mindennél ragyogóbb, mindenen áthatoló fény. Nekem nincsen a mélyben maradásom. Hiába mossák át testem szelíd záporok, sarjadzik fölöttem a zsenge fű, forgatja fel lényem a késő őszi vetés, a kapák hosszú éle, az utolsó porszemig

Minden zápor mesél nekünk

Minden zápor mesél nekünk. Én is magamban őrzőm a szemerkélő reggelek, zivataros délutánok, mintha dézsából öntenék esték történeteit. Gyakran felidézem őket magamban, főleg azokon a borongós napokon, mikor a megoldások híján, a kopogó eső lépteit hallgatom. A mai pont egy ilyen nap. Nekem pedig eszembe jutott egy régi történet. Elmesélem neked. Az eső megállás nélkül

Belefér egy kabátzsebbe

Egy kemény kobakos makkot találtam a kabátzsebemben, ami nem volt nagyobb a hüvelykujjam felénél.- Hogy kerülsz ide kiskatona? - tűnődtem a fényes vértjét, büszke sisakját nézegetve - Hát persze, Debrecen! - jutott eszembe az elmúlt hétvége.Vasárnap a nagyerdei köztemetőben jártunk. Virágot vittünk a sírokra, mikor a séta közben megpillantottam az úton heverő makkokat. Gyermeki lelkesedés

Városi paletta

Negyedik napja szinte megállás nélkül esett, és az égboltot egybe függő szürke massza borította. Ha sokáig mustrálta az eget, olybá tűnt, hogy nem a felhők, hanem egy áthatolhatatlan plafon nehezedik a városra. Őt mégsem nyomasztotta a nyálkás idő. Szerette a kocsi ablakából kémlelni a szitáló esőt, a járdára tapadt sárga faleveleket, a pocsolyákat kerülgető járókelőket.Bevackolta

Emlékek kertje

Nagyi mindig azt mondogatta, mennyivel jobb lenne a világ, ha az emberek megbecsülnék azt a keveset, ami nekik adatott. Sosem lekicsinylően mondta, csupán azzal a bölcsességgel, amit egyedül egy idős asszony tudhat magáénak. Ahogyan a krumplihajak a földre hulltak a keze ügyéből, mikor a ragacsos lekvárnak valót főzte a tűzhelyen, vagy a bodzavirágokat metszette a

Nem is fázom talán

Szeretem ezt a képet. Látszólag semmi különös nem történik rajta. Nem látni élénk színű virágokat, ragyogó kék égboltot, vidám arcokat. Nincsen rajta semmi, amitől a szív nagyot dobbanna, mégis van benne valami, amit talán még magamnak sem tudtam megfogalmazni. Pont ettől kedves a számomra.Figyelem a kopárságot, a száraz gallyakat, a szürke felhőket. Mintha kicsit vacognék